Általános iskolai jóbarátom, Ákos - ma egy közigazgatási fõhatóság vezetõ jogásza, és fogalma sincs, szülei lakásának melyik elrejtett zugában van bedobozolva a gumibillentyûs Speccy-je az Interface II-vel és az ebay-en ma már aranyárban gazdát cserélõ játékcartridge-ekkel - édesapja minisztériumi kiküldetésben volt Londonban 1985 karácsonya tájékán, és vett focirajongó fiának egy eredeti kazettás játékprogramot. Valami Match Day volt a neve...

Miután 1986 februárjában megkaptam elsõ, 48K-s Spectrumomat, Ákos hétvégén áthozta a féltve õrzött kincset. A gépet külön szülõi engedéllyel - merthogy valahol azt hallották, hogy a számítógép képe beleég a képcsõbe - rákötöttük a család nagyképernyõs, távirányítós Orion Mór színestévéjére, és már indult is a "töltés". Közben uzsonna, beszélgetés, a pixelsoronként kirajzolódó screen lassú kiélvezése. Röpke negyedóra (bezzeg a Turbo Tape a C64-emen - mondaná másik jóbarátom, Gábor, jelenleg sikeres idegenforgalmi vállalkozó és lánglelkû webmester), és már "bent is volt a program".

Felejthetetlen élmény, ahogy a pittyegõs zenére bevonultak a csapatok a pályára - mit csapatok, kis tömzsi Gary Linekerek, Bryan Robsonok, Peter Shiltonok -, beep-beep, fütyült a bíró, és megkezdõdött a rangadó. Persze elõtte a Ritman Roverst gondosan átneveztük Manchester Unitedre, amiért épp most kaptam e-mailben egy jókora letolást... No kitõl? Hát magától Jon Ritmantõl.

Merthogy õ volt a játék programozója. Egy valódi zseni a hõskorból, aki 48 kilobyte-ból megírta a FIFA mittudoménhányat játékélményben oda-visszavágó fociprogramot, majd annak folytatását is (Match Day 2), amelyben már ugyanabban a csapatban játszhattunk ketten is, passzolhattunk egymásnak, kijátszhattuk a gépi intelligenciát és megnyerhettük az angol kupát. Persze a játékosok arcai cseppet sem hasonlítottak Ronaldinhora (már elnézést, de mit vesztettünk vele) és Hajdú B. István és Faragó Richárd kommentárjait sem hallhattuk, sõt még a felejthetetlen Knézy Jenõét sem. De a program szegény Jenõ bá' tudtán kívül is számos jó estét és számos jó szurkolást adott nekünk.

Jon Ritman szerényen hiú ember. Ha rákeresünk a google-ben, könnyen rátalálunk visszafogott eleganciájú honlapjára (www.ritman.co.uk), ahol az általa fejlesztett játékok (a már említett Match Day-sorozat mellett olyan Ocean-klasszikusok, mint a Batman vagy a Head over Heels, illetve a Nintendo Game Boy-ra írt Monster Max) borítói sorakoznak. De hogy Jon hány éves és mivel foglalkozik mostanság, arról egy szó sem esik. Nem sokkal informatívabb a róla szóló wikipédiás szócikk sem, amelynek láthatóan az említett privát honlap az egyetlen forrása. Sõt, mondjuk ki: csak találgatjuk, hogy hány éves, és a legjobb spectrumos oldalakról is csak annyi derül ki szakmai pályafutásáról, hogy jelenleg "szabadúszó".

A már sajnos nem létezõ amstradmuseum.com által készített interjú egyik tükrözésébõl (egy spanyol oldalon) ezt-azt azért sikerül megtudni róla. Mindenekelõtt közli, hogy szerinte a nosztalgiázás a balfácánok idõtöltése, majd megtudjuk, hogy mások mellett õ írta (inkább tervezte) a PC-re 1995-ben kiadott Super Match Soccer-t, melynek eredetileg a Match Day 3 nevet szánták, de "üldözési mániás ügyvédei" nem javasolták a Match Day márkanév használatát. Csak nem az Ocean Software rettegett védjegyjogászaitól tartottak? :)

Egy 2007-ben megjelent másik interjúból (Gamasutra) még több titokról hull le a lepel. Megtudjuk, hogy Jon (akárcsak én, csak vélhetõen legalább tíz esztendõvel korábban) 13 évesen találkozott elõször számítógéppel, amikor meglátogatta bátyját, aki Brüsszelben, a Singer varrógépgyár számítástechnikai osztályán dolgozott. Ez persze egy õs-IBM gép volt, amelynek billentyûzetén (akárcsak én, vagy akkor hatéves öcsém, KGB - de úgy sejtem, mindannyian) a saját nevét betûzte le elõször.

Aztán pár évvel késõbb, 1981-ben (mikor máskor) megvette elsõ saját számítógépét, hát persze, hogy egy ZX-81-et (ahogy fogalmaz: "rögtön, amint megjelent"). Ekkor nekem a számítástechnika még egy Mariahilferstrassén vásárolt játékos kvarcórában merült ki, de hát nem is éltem Angliában. Az ifjú Jon azonban nem csak játszott a kis 81-esén, hanem rögtön írt rá egy Namtir Raiders nevû játékot. Gépi kódban, két hónap megfeszített munkájával. A Namtir visszaolvasva Ritman - nocsak, a világverõ Ritman Rovers csapat alapítójának mindenrõl a saját neve jut eszébe? Egyébként az említett amstradmuseum.com-os interjújában önironikusan ezt a játékot nevezi meg legjobban utált programjaként. Na de Jon, hát tényleg ennyire nem vagy nosztalgiázós alkat?

1982-ben aztán Spectrumra váltott, melyre néhány hónap leforgása alatt öt játékot is írt, kezdve egy ARG nevû Space Invaders-klónnal. Éjt nappallá téve programozott (ahogy én játszottam röpke négy évvel késõbb, többek között neki is köszönhetõen). Ez - mondja hamiskás mosollyal - teljesen tönkretette a társasági életét. Akárcsak a miénket a játék, de ki bánja ezt. Társaság lesz jövõre is - azok a jó kis egyszerû, élvezetes játékok pedig már nincsenek sehol. (Kivéve persze a sinclair.hu-t és a World of Spectrum-ot.) :)

Aztán megismerkedett a C64-re készült International Soccerrel, és fejébe vette, hogy õ is ír egy ilyet, de persze a nagy (kis, fekete) konkurensre, a ZX Spectrumra. Amikor az Ocean Software vezetõje, David Ward megmutatta neki a már létezõ World Cup Soccer-t, szerényen közölte, hogy az övé annál ezerszer jobb lesz. És így is lett. Megszületett a Match Day, minden focis játék alfája és omegája, a kezdet és a vég, a 48 kilobyte-ba sûrített csupa nagybetûs JÁTÉKÉLMÉNY. 1984-ben adták ki, és hamarosan mind az ötvenezer példány elkelt belõle, majd még egyszer ennyi "utánnyomásban". De ha a Zotyocopy sikeres mûködését is figyelembe vesszük (amirõl persze nem tettem említést Jonnak írt e-mailemben), ennél is sokkal-sokkal többen birtokolták. Legfeljebb kazettáikon a gyönyörû Ocean logó helyett a kevésbé ékes Polimer felirat tündökölt. Az vesse rájuk az elsõ követ, aki még nem hallott az mp3 fájlformátumról meg a Rapidshare-rõl (hehe)...

A Match Day-t újabb és újabb játékok követték, így a már említett Batman és az ugyanazt a "grafikai motort" használó, de még sikeresebb, háromdimenziós (bocsánat, izometrikus) mászkálós játék, a máig jól csengõ nevû Head over Heels (avagy "Hanyatt-homlok"). 1987-ben pedig megjelent a Match Day 2, az eredetihez hasonlóan (kassza)sikeres továbbfejlesztés, amelyrõl már ejtettem pár érzékeny szót a bevezetõben. Mondjuk ki: ez a játék a CRL-féle Formula One Manager és a Rockstar Ate My Hamster mellett az abszolút kedvencem, mind a mai napig. Megunhatatlan, még ha senki nem is eszi meg benne senki hörcsögét. A játék bájos grafikája Bernie Drummond keze munkáját dicséri, aki a Facebook közösségi oldalon Jon egyik ismerõseként van megjelölve (ebbõl következõen máig tartják a kapcsolatot).

Végezetül megtudjuk Jonról azt is, hogy a 90-es években írt programot Nintendo Game Boy konzolra (a már említett Monster Max-ot), majd részt vett a Microprose F1 Grand Prix 3 Playstation 2 és Dreamcast átiratának elkészítésében, sõt, még mobiltelefonokra is írt játékokat.

Ez a szimpatikus, fanyar humorú, szakállas angol úriember a mai napig nem tudott elszakadni a játékprogramozástól... Hála Istennek! Reméljük, még sokat hallunk róla.