Olvasóink által beküldött korabeli kedves történetek a kezdeti lépésekrõl, hogy milyen butaságokat csináltatok a kis gumibillentyûssel az aranykorban, amikor még mi voltunk a feltörekvõ ifjúság. Ennyi idõ után talán már nincs mit szégyenkezni a dolgon, egy kis önirónia senkinek sem árthat meg.

A történet valamikor '84 tájékán játszódik, 11 éves voltam akkoriban. Zéró angol nyelv- és még kevesebb programozói tudással, de önbizalomtól telve egy álmos szombati napon elhatároztam, hogy az egyik BASIC programokat tartalmazó könyvbõl bepötyögök egy programot. A programozói tudás hiányát megfejelte az a tény is, hogy a QWERTY billentyûzet kiosztását hírbõl sem ismertem, így minden egyes utasítást, adatot és szöveget betûrõl-betûre kellett kimazsoláznom a billentyûzeten. (Oké, a számbillentyûk logikai sorrendjét viszonylag hamar kiismertem) Elõfordult, hogy ebben Sir Clive által kifejlesztett "seek and hide" játékban egy sima AND utasítás megkeresése is több percet vett igénybe, de hát akkoriban sok mindenben hiányt szenvedtünk, idõ viszont bõven állt a rendelkezésünkre. Akkoriban sokat játszottam a Chequered Flag nevû autóverseny játékkal, így a választásom egy autóverseny játékra esett. A programlista relatíve rövidnek tûnt a többi programhoz képest, így gondoltam néhány óra alatt végzek is. Nem számítottam fergeteges grafikára és varázslatos játékmenetre, na de mégis csak én gépelem be! A saját kis programom lesz! És majd lehet cicomázni. Ez mondjuk nálam fergeteges programozói tudásom által kimerült abban, hogy átírtam a border színét, meg kiírattam a képernyõre valahol, hogy KIKISOFT. Szóval nem kell ilyen PGyuri féle "Randomize Peek 23686*PI/Next 6 Let z$=256 INT*100: Inkey$=s*Poke 45453,34/Paper 6" szintû dologra gondolni (ami amúgy egy komplett táblázatkezelõ program egy sorban megírva).

Egy szó mint száz, nekiálltam PROGRAMOZNI! Finomhangoltam a TV-t (hogy ne folyjon ki fél óra alatt a szemem, magam elé vettem a könyvet, és belelendültem. Jó néhány óra elteltével, az utolsó sorok begépelésénél már reszketõ izgalommal vártam, hogy beüthessem a mágikus RUN parancsot. Persze szokás szerint a programot nem mentettem el elõtte (mi baj lehet?), de ennek itt nem volt jelentõsége. A program elsõ nekifutásra is hibátlanul és stabilan futott. Elõször is kirajzolt valami kék-piros-fehér keresztbe-hosszába csíkos valamit, majd... majd... majd egy OK üzenettel megállt. Ahogy a tudományom is. Többször átböngésztem a programlistát, hol hibázhattam (újabb óra). Semmi. Ez nem lehet, hol van az autóversenyem? Adják ide! Végül persze nem boldogultam vele, ezt a vacakot meg elmenteni sem volt értelme, így maradt a reset. A játékprogram angol címe egyébként ez volt: Union Flag

Tulajdonképpen az angol-nem-tudás váltotta ki belõlünk azt a kiváló probléma-megoldó képességet, amellyel végül egész jól elboldogultunk. Talán egyik ilyen "ráeszmélésem" i.sz. 2000-ben - miszerint "jéé, a gyári játékokhoz mellékeltek leírást" - beillik az önirónia soraiba. Gyerekkoromban csak másolva érkeztek a játékok, így nem jutott semmi tájékoztatás, csak a vak betöltés ?

... 1984 ... Spectrum ... Orion tévé ... betöltés ... Deathchase ...
... motorosok ... vajon mivel megy ... végignyomkodni az összes gombot ... áhá!!!
1 balra ... 0 jobbra ... kiváló ... 9 gázadás ... szuper ... 8 fékezés ... csúcs ... indulás!!!
Alul számolja a dollárokat ... íme itt a kék és sárga motoros ... kövessük!!!

... és ezt tartott órákig ... neki a fának ... gáz ... követés ... bummm ... gáz ... órákig követés ... micsoda egy vacak játék ... háttérben tank ... de semmi egyéb ...

...végül, jópár órai üldözés után egyikünk véletlenül rátehénkedett a jobb sarokban lapuló gumi SPACE-re ... pont teljes sebességnél, mire eldördült az elsõ lövés (mert bizony álló helyben nem lehet lõni, ezért nem derült fény eme rejtélyre az összes gomb nyomkodásánál).

... hosszú pislogás ... és végre értettük ... bizony ez a játék nagyon jó ... lett.

Tizennégy évesen a számítógép érdekelt (a kung-fu filmek mellett) és persze érdekeltek volna a lányok is, de fogalmam sem volt róla, hogy mirõl kellene, lehetne beszélgetni egy lánnyal? Nálunk járt látogatóban egy kis hölgy, aki nagyon tetszett nekem és mivel elég sok idõt töltött ott, hát a nagy eszemmel annyira már rájöttem, hogy én is bejönnék neki, de most hogyan tovább? Csak annyi derült ki, hogy hogyan ne! Kedvencemrõl, a Sinclair Spectrumról kezdtem neki mesélni, meghallgattuk a Robin Hood zenéjét, de érdekes módon ez nem nyûgözte le és végül semmi sem lett a szép reményekbõl. Vajon mit ronthattam el? :)

Az eBay-en vásárolni nem mindig leányálom, különösen akkor nem, ha nem bízod a postára, hanem repülõvel szeretnéd hazahozni a dolgokat és a kézipoggyásszal be kell férned a súlyhatárba. Arról most nem szívesen mesélnék, hogy mi szenvedés volt kijutnom a szállásról a reptérre tömegközlekedéssel, bõröndnyi kazettákkal és hardverrel, no meg a barátnõm tél közepi ruhaleárazás cuccaival, lévén az élmény még túl friss... Viszont azt muszáj megemlítenem, hogy egy órán keresztül ötször pakoltatta át velem a check-in-es paraszt nõ a csomagjaimat, mert sehogyan sem akartam beférni a súlyhatárba. Mikor már a gép legkülönbözõbb magyar utasainak kézipoggyászaiba szortíroztuk át a mi csomagunkat és utolsó rohamra indultam a már jól ismert (paraszt) jegykezelõnõhöz, aki már éppen zárt, kiderült, hogy nem fog menni a dolog. Továbbra sem sikerült a kézipoggyászokkal az egyenként 10 kiló alá menni, pedig már az összes pulóver a nyakamon és a derekamon volt, az apám féle 2 decis biztonsági tartalék házi pálinka a belsõ zsebemben, a +2-es hatalmas táp a bal kabátzsebemben, míg a sima plusszé a magnózsinórral a jobb kabátzsebemben. A kazettás bõrönd még ekkor is 14 kiló volt, ami nem mehet fel a gépre, sõt a másik bõrönd is 10 felett volt. Az elsõért kapásból rám akart verni 75 fontot, ami kettõnk oda-vissza repijegyárát túlszárnyalta volna. A Galla Miklós féle bohózatokból jól ismert módon tagoltan magyarázta el ékes angol nyelven, hogy maximum 10 kiló lehet a súly és nyomatékosítésképpen az összes ujját mutatta is hozzá. Meghatására esély sem látszott, így elõvettem az utolsó fegyveremet, a polgári demokráciákban mûködõ adut, hivattam vele a menedzserét. Mindegy, nem húzom tovább, a menedzser jött és a végén felkerülhetett minden a gépre és még fizetnem sem kellett. Persze most az egyszer és soha többet, stb... Azt hittem, hogy ezek után már semmi sem jöhet, végre hazakerülnek a gépek, annyi viszontagság után. Persze tudtam, hogy az átvilágításnál, majd lesz gond, mert ugye a tápegységek és az a rengeteg madzag a kabátban, tisztára mint egy arab terrorista az izraeli határon, de erre számítottam, mert a multkor - nem vicc - kb. 5 és 10 közötti tápegységgel béleltem ki a kabátomat, mert csak így fértem be a súlyhatárba. Ugye a bõröndöket mérik, a ruházatot nem, így a bõröndökbe megy a nagy kiterjedésû könnyû cucc, míg a kabátba a kicsi, de nehéz. Azért jó ez, mert amolyan vasfüggönyös Bécsben bevásárlós, csempészõs feelingem van, pedig már nincsenek is határok. Szóval vissza a kapukhoz. Kézipoggyász be a gépbe, kabát be a gépbe, engem félreállítanak, kabát, tápegység bomba detektálás, de ekkor jön, amirõl megfeledkeztem. A kézipoggyász. Hát én abba raktam a +2A-t, mert ugye féltem és óvom. Az meg persze egy James Bond Action Pack volt, annak rendje és módja szerint fénypisztolyjal együtt. A röntgen kimutatta, csomag félre, kutakodás. Pisztoly elõ, kupaktanács. A biztonságis srác fiatal volt, láthatóan élvezte is a szitut, ismerte is a Sinclair-t, de hát sajnos majdhogynem jogos a dolog, mert hiába is játék és meggyõzõdhetett róla, hogy nem igazi, de azért a fegyvernek látszó tárgy, az fegyvernek látszó tárgy. Mindegy, elvonult a pisztolyjal egy pulpitushoz, ahol 3 nagyobb fõnök ülhetett, azokkal konzultált. Végül visszaadta a fegyvert és közölte velem, hogy nincsen akadálya, hogy 007-es legyek. Röhögtünk, majd mondta, hogy rendben, hogy játék, de néha jönnek emberek, olyan realisztikus kinézetûekkel, ami már gond.

Egyszer leültem játszani a Turbo Esprittel, hogy fokozzam a játékélményt megpróbáltam kierõsíteni a Spectrum hangját. Az EAR dugó a magnó MIC aljzatába, kazetta kivesz, kézzel elnyomni a felvétel gátló kis pöcköt, REC lenyom, aztán hadd szóljon! De még ez a hangszóró is gyengusz volt. Ezért a szabad Headphone aljzatba egy kiberhelt rádió hangszóróját dugtam, ami aztán már jól muzsikált. Hanem az a kábel, ami a magnó és a hangszóró között lifegett antennaként is funkcionált és az arra járó taxik, teherautók CB rádiójának jelét is fogta... Nyomom ezerrel a Lotusnak Wellington sugárútjain, mikor hirtelen emberi beszéd foszlányait hallom a hangszóróból, mintha a HQ üzent volna, merre látták a drogfutárok autóját. Majdnem leestem a székrõl, hogy ez igen, ez már a programozás csúcsa, kis digitalizált szövegek is vannak ebben a 48K-s programban... amíg rá nem jöttem az igazságra.