Erre remek példa a Deathchase program, amelyben napokig nem tudtuk, hogy lõni is lehet, így aztán az órákig tartó üldözés végén sem történt semmi.

Mókásnak tûnhet, hogy vajon miért is nem jöttünk rá a feladatra. Nos, a magyarázat rendkívül egyszerû. A másolt programokhoz semmilyen leírás nem kapcsolódott, így mindig próbálkozással kellett kitalálni, melyik gomb mit is csinál. Ebben a programban pedig a lövés csak bizonyos esetben mûködött...

Aztán a sort a River Rescue folytathatja, ahol remekül lehetett kerülgetni a krokodilokat és fatörzseket, majd kitartó szemgolyózás után még néhanapján repülõk is megjelentek. És ez ment órákon át. Aztán egy véletlen mozdulat hozzácsapta a hajót a parti kikötõhöz és az ámulat percekre mozdulatlanná tett. Hihetetlen élmény volt és talán az ilyen "kalandok" váltották ki a folytonos csodavárást. A Galaxians-ról már ne is beszéljünk. Érettebb fejjel egy egyszerû lövöldözõs játékról van szó, de gyerekként minden egyes küldetés után a "Már csak egyszer kell nyerni!" felkiálltás hangzott tõlem.

Nagybátyám profi játékos volt a Horace & the Spiders játékban, amelyben ketten fergeteges izgalmak közepette 10 pókig jutottunk el, ahol minden pillanatban felugráltam, annyira a játék hatása alá kerültem. Persze ott se értünk el gratulációt, de hitem töretlen volt. A játékélmények nagy része nagyszüleimnél eltöltött hosszú órákhoz kapcsolódnak.

Nagypapám mûszerész volt, kezdetben kölcsön, késõbb saját tervezésû és építésû számítógépével játszottam. Akármilyen hihetetlennek is tûnik, a Manic Miner elsõ 7 pályájának ugráskombinációit tõle tanultam, sõt a mai napig is az õ útmutatása alapján csinálom. Õ is éjszakába nyúlva játszott, nagyon szerette a Spectrumot.

Amikor végre saját Spectrumom lett, új korszak kezdõdött a játékok birodalmában. Végre nem kellett sietni, volt idõ alaposan kiismerni egy-egy programot. Legjobb barátommal akkoriban két olyan játék volt, amit mindketten szerettünk. A Kokotoni hallatlan izgalmakat adott, mert ketten játszottuk. Egy csillag összegyûjtése neki, a másik nekem jutott. Napokat, heteket gyakoroltunk és tudtuk, valami nagy dolog lehet a program végén. Sajnos azonban soha nem sikerült végigjátszani, életeink mindig elfogytak, pedig tényleg volt igazi vége.

Az egyik leghosszabb játékélményem is barátommal történt. Egyik évben elhatároztuk, hogy szilveszterkor a Match Day fociban megnyerjük a bajnoki kupát. De nem akárhogy! Nem öt perces, vagy tízperces félidõkkel, igazi, kétszer 45 perces meccsekkel! A bajnoki címhez 3 gyõzelem kellett (ha jól emlékszem) és az este 10-kor kezdõdött "bajnoki évet" reggel hajnali 6-kor fejeztük be (a mérkõzés közben azért illett enni és a szülõkkel koccintani) és sikerült teljesítenünk célunkat. A maga nemében ilyen szuper szilveszterem soha nem volt.

Ahogy nõttem fel, már kezdtek letisztulni a játékprogramok. Voltak, amelyeket könnyedén sikerült végigjátszani, számos program hosszú küzdelem, térképkészítés, örökélet keresés után adta csak meg magát. Nem tudom, átélte-e már valaki, de a Silent Service tengeralattjáró szimulátor alatt halotti csönd honolt szobámban, még járni is csak lábujjhegyen szabadott. Mosolyra fakasztó visszaemlékezni. De hátra van még a feketeleves!

Akkoriban a fülembe jutott, hogy egy klub mûködik valahol messze, a Mexikói úttól kifelé a városból, amit a Csokonai Mûvelõdési házban tartanak. No, több se kellett, a következõ szombaton már úton is voltam. Belépve a terembe rengeteg embert láttam, spectrumosokat, commodorosokat. Nagy nyüzsgés volt, alig tudtam felfogni, mi is történik. Azért azt sikerült megérteni, hogy itt programot is lehet cserélni! Ehhez viszont nem árt számítógépet is hozni. A következõ hétvégén egy táskával felpakolva kedvenc Spectrumommal, magnóval és JUNOSZTY tévémmel megérkeztem és 50 Ft-ért béreltem egy helyet magamnak. Az utazás borzalmas volt, mivel több, mint 2 és fél órát tartott oda, ráadásul a tv se volt egy könnyû szerkezet. Bérelni lehetett, de az plusz forintokba került volna, zsebpénzembõl pedig nem tellett rá. No tehát sikerült helyet foglalni és vártam....vártam....vártam. Mint említettem, szégyenlõs ifjonc voltam, még programot kérni se mertem. Aztán egy jószívû szomszéd megszánt (látva tanácstalanságomat) és odaadott egy programlistát, amirõl választhattam. Szerencsére én is tudtam adni neki programot, így létrejött a nagy üzlet, cseréltünk. Hát, ami azt illeti, ez nem jött be igazán. Megint többet vártam, mint kaptam, mert a programok zöme az angol név alapján szenzációs dolgot rejtett, de betöltés után csalódás, csalódás hátán. Így többet el se mentem, de igazat megvallva nem is nagyon akartam.

Sajnos, mint minden csoda, ez a korszak is véget ért, így aztán a Spectrum nyugállományba ment. Telt, múlt az idõ...

Aztán egy nap érdekes programra bukkantam. ZX Spectrum emulátor. Szinte napokig mást sem tudtam csinálni, mint játszani, próbálgatni. Kedvesem beavatott az internet világába. Elsõ alkalommal, naivan csücsülve kérdeztem tõle, hogy mire is jó ez az internet vagy mi. Azt mondta, lehet keresgélni érdekes dolgokat. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve rákerestem a Spectrum szóra, bár ez nem volt túl szerencsés, mivel rengeteg, nem ZX dolog is elõkerült. De a lényeg is ott volt! Klikk és egy hét múlva saját internet elõfizetésünk volt, aztán indult az élet új csapáson. Éjjelente, a kedvezményes idõszak miatt, állandóan programokat töltöttem le és mindent, ami csak kapcsolatban volt a Spectrummal. Másfél hónap után kifogytak az archívumok és végre kezdhettem feldolgozni az anyagokat. Közben azért arra is jutott idõ, hogy az emulátort megvásároljam. Mondhatni bátor vállalkozás volt borítékban pénzt küldeni, de szerencsémre jó egy hónap után megérkezett a jogtiszta, teljes verziójú Z80 emulátor floppy lemezen. A fontos az volt, hogy magnóról is lehessen betölteni programokat, hiszen a teljes kazettagyûjteményem megvolt és ez csak ezzel lehetett!

El lehet képzelni, amikor az elsõ betöltési hangok megjelentek a hangszórókon... Szinte egy pillanat alatt minden régi emlék beugrott. A kazettán keresés, a betöltés várakozása újra a régi idõket juttatta eszembe.

Mivel az ember igazán soha nem nõ fel, a kalandok sem maradtak abba. Újra elõkerültek a régi játékok, eleinte az ismert régiek, majd fõként olyanok, amelyeket gyerekkoromban nem tudtam végigjátszani. Elsõ, legnagyobb sikerem az Atic Atac-hoz fûzõdik. Sikerült örökélet és bármilyen csalás, térkép nélkül végigjátszani, ráadásul nem is egyszer. Hatalmas élmény volt.

Aztán voltak meglepõ pillanatok is. A Simcity-vel PC-n találkoztam elõször, aztán megdöbbenve találtam meg, hogy Spectrumon is létezett. Hogy mik vannak?! Néhány program akkora meglepetésekkel szolgált, hogy nem is gondoltam volna. A ManicMiner 2-rõl mindig is azt hittem, hogy sérült verziójú, mert a 6. pályán egy olyan kulcs volt, amit nem lehetett összeszedni. Ezt egy fórumon meg is említettem, ahol meglepetésemre azt a választ kaptam, hogy meg lehet csinálni. Kipróbáltam és tényleg sikerült. Még ilyet! Hány, de hány éven át próbálkoztam hiába és tessék, csak nem sikerült rájönni a megoldásra. Ez az eset után kedvet kaptam további kérdezõsködésre is. A Technician Ted szintén hibásnak tûnt, de szintén kiderült, hogy csak én nem ismertem trükkjét, bár trükknek nem nevezhetõ. Többekkel megegyezve ez a mai napig ismert legnehezebben teljesíthetõ, értelmetlenül elbonyolított játék. A cél a Jet-Set Willy-hez hasonló, de nem elég, hogy milliméterre pontos ugrásokkal kell haladni, a feladatokat megadott sorrendben, végtelenül szoros idõre kell teljesíteni. El kell árulnom, hogy többszöri próbálkozás után még az elsõ is lehetetlen feladat volt számomra. Pedig gyerekkoromban mennyi idõt elpazaroltam erre a szépen kivitelezett játékra szinte fáj. Programkészítõkben ekkorát még soha nem csalódtam. A Glider Rider-t pedig már meg sem említem.

De, hogy ne ilyen szomorú véget érjen írásom, meg kell említenem azt a kis programot, amellyel minden pillanatban képes vagyok játszogatni, pedig szokatlan a billentyû kiosztása (Q, W, P, L), nem lehet lõni benne, nincs hihetetlen szépen kidolgozott grafikája, a neve: Snake-Pit... :-)